Tudjuk meg milyen az íze a gyógyulásnak
senki sem tudja
meggyóntalak
láttam formalinban ázni a tegnapot
a kíváncsiság legyűrt
kifehérítette a bűnöket
eltévesztettelek
botorkálok veszélyes zátonyok között
ellenérték nélküli csöndben
a távolság bizserget
magányomra álarcot borít a köd
csak rendszerüzenetek érkeznek
s az infúziós tasak a tanúm
már senki sem tudja hol vagyok
az utolsó nyár
bojkottot hirdettél
ám az emlékek olyanok mint a tiszai
homokzátonyok: foglyul ejtenek
s ha nincs elég bátorságunk a magányhoz
összeköltözik álom és gyötrelem
s a hiány kiirthatatlanná válik
ha azonban bűntudat nélkül tüntetjük el ami még
egymásra emlékeztet sohasem
tudjuk meg milyen az íze a gyógyulásnak
[omlásveszély]
omlásveszély – tábla jelzi –
de a látvány mindent megér
a kopár hegygerinc
a tücsökciripeléstől hangos
kőrengeteg gyermekkorod
portyáit vetíti eléd
kiülsz a sziklaperemre s a nyitott
tekintetű kősivatagot bámulod
ahová folyton elzarándokolsz
– omlásveszély – félni
kellene de nincs miért
s hogy újra magadra lelj kövekbe
zárják szorongásaikat a fóbiák
az elcsórt idő
nyüszít a fájdalom
egy pillanatra visszaköltözik a gyermekkorod
– testvéredet temeted s vele az emlékeket –
csak néhány érinthetetlen tárgy marad
azokat bámulod reménytelenül
boldogok a boldogtalanok mert kilopták
magukat az elmúlásból
hisz jogosultság nélkül meghalni is nehéz
s az sem vigasz ha a végső elmúlás előtt
az elcsórt időért cserében titkon majd
Isten is földi állampolgárságért folyamodik